Kerámiaanalízis 2.

A kerámiatöredékek felszedésének, osztályozásának és regisztrálásának bemutatása után egy külön bejegyzést szentelünk a kerámiaanyag elsődleges, agyagmeghatározáson alapuló vizsgálatának. Az analízis módszertanának vázlatos bemutatása mellett röviden az első év előzetes eredményeiről is szólunk, miután ez a munkafázis már a terepmunka folyamán lezárult.

Az egyiptomi kerámialeletanyag vizsgálata, hasonlóan más régészeti korok módszertanához, elsődlegesen az edények agyag nyersanyagának illetve a kerámiaformáknak és azok egyes részeinek (perem, talp, fogó) tipológiáján alapul.
Az egyiptológiában a kerámiák formaváltozatain alapuló tipológiai rendszert Sir Williams Matthew Flinders Petrie használta először, megteremtve ezzel a régészetben mai napig használatos, relatív kronológiai módszert, a kerámiaszeriációt.
Az egyiptológiában azonban a kerámiaanyag vizsgálata, a lelettípus alapvető háttérbe szorulása révén, sokáig megmaradt ezen a kezdetleges, formaalapú módszertani fokon.

1980-ban dolgozták ki az egyiptomi kerámiakutatás korabeli legfontosabb képviselői, névszerint Dorothea Arnold, Manfred Bietak, Janine Bourriau, Helen és Jean Jacquet illetve Hans Åke-Nördstrom a kerámiavizsgálatok ma is használatos alaprendszerét, melyet a workshop helyszínéről bécsi rendszernek neveztek el. A rendszer kidolgozásához Tell el-Dab’a, Szakkara, Dahsur és Théba lelőhelyeinek anyagát, illetve egyes múzeumok kerámiagyűjteményét használták fel. Kronológiailag a rendszer az Óbirodalom végétől kezdve az Újbirodalom koráig terjedően használható.

A bécsi rendszer alapvetően az agyag nyersanyag alapján osztályozza a kerámiákat.
Az ókori Egyiptom területén két alapvető agyagtípus állt a fazekasok rendelkezésére: a völgyben szinte minden területen helyben is fellelhető nílusi allúviális (Nile) és a művelési területek peremén meghatározott területeken megtalálható márgás agyag (Marl).
A bécsi rendszer ezen két nagy agyagtípuson belül 5-5 altípust különböztetett meg (Nile A-E, Marl A-E) elsődlegesen az agyagban található organikus és ásványi adalékanyagok illetve soványító partikulák révén. Az egyes típusokon belül fontos vizsgálati kritérium továbbá az edény felszínének illetve törésfelületének színe, jellege, az anyag porózitása, keménysége, az edény égetésének jellege, foka.
Az edények elemzésében fontos kritérium még a készítési technika (korongolt, nem korongolt), a különböző felületi kezelések (slip, wash) és a díszítések meghatározása is.

Az elsődleges analízisek során a bécsi rendszer módszertanával vizsgáltuk az el-Lahun lelőhelyén, elsősorban az úgynevezett templomi kerámiahalomból származó töredékeket. A rendszerezés vizuális vizsgálaton alapul, azaz az egyes töredékeken a peremmel, vagy a korongolási vonalakkal párhuzamosan csípőfogó segítségével friss törésfelületet hozunk létre, melyet 10-szeres nagyítású kézilencsével vizsgálunk.
Az első szezonban felszedett mintegy 1000 kerámiatöredék elsődleges analízise során 12 agyagtípust különítettünk el, 1-től induló számozással és mindegyikhez az agyagtípust jól jellemző vizsgálati mintadarabot különítettünk el. Ezen mintadarabok további vizsgálata során azonosítjuk őket a bécsi rendszer egyes kategóriáival.
Szemléltetésképp a szezon kerámiaanalízis során elkülönített első típusa (sample 1) egy márgás agyagtípus volt, a bécsi rendszer alapján Marl C típus.
A mintadarabot az első terepbejárás során gyűjtött marl C tárolóedényhez (ügynevezett zir) tartozó oldaltöredékből vettük.
A törésfelület fotóján jól elkülöníthető a nagy mennyiségű homok és mészkő partikulák az agyagban, illetve jellegzetes a törés zónás jellege egy szürkés maggal és vöröses külső zónákkal.

A származási hely alapján rendszerezett anyagcsoportok elsődleges analízisa, nem meglepő módon, a nílusi allúviális edények túlsúlyát mutatja. Ezt az arányt a diagnosztikus töredékek vizsgálata fogja tovább árnyalni.

Az első szezon külön kezelt 103 diagnosztikus darabját rajzolásuk során vizsgáljuk az oldatöredékeknél kiterjedtebb kritériumrendszer alapján.